Visszagondolva történelmi tanulmányaimra(na jó a tanulmány kicsit erős), eszembe jut például az őskori 'társadalom', ugye, az ősközösség, aztán az ókori birodalmak, kesőbb a királyok kora...van egy közös vonás bennük(sztem). Van egy törzsfőnök, vagy egy császár, vagy nagy hadvezér és király, aki irányítja a dolgokat. Ami még fontosabb, hogy alárendeli magát a közösség érdekeinek. Valójában egy, vagy nagyon kevés ember kezében van az irányítás. Miért is jó ez? Azért, mert nincs vita! Az érem másik oldala, hogy ha nem csinálja jól a dolgát, bizony gyorsan lecserélték...de jól csinálták! Az ősemberek még beszeélni sem tudtak, messze nem voltak a tápláléklánc csúcsán, nem volt semmilyük, mégis ki tudtak emelkedni, jutottak valamire, később, az ókorban is! Mekkora birodalmakat hoztak létre? Már írtam korábban az általam nagyon tisztelt Római Birodalomról, a vízvezetékekről(még ma is állnak, a mi csöveink néhány év alatt elrohadnak, ezer évekről beszélünk), fürdőkről, utakról, satöbbi. Hogy csinálták? Jól éltek! Volt sok gazdag, sok szegény, még több rabszolga, de rend volt! Rájöttek, hogy ha az emberek nem éheznek, és van szórakozási lehetőségük, akkor leszarják, hogy mások palotában laknak. Ugye kenyeret és cirkuszt a népnek! Ezt azért emelem ki, mivel az ősközösségben nagyon kis csoportok voltak, azt könnyebb irányítani, mint egy böszme nagy birodalmat. Mert ugye sokkal nehezebb nagy tömegeket irányítani, de feltétlen szükséges. Az ember egy nagyon inteligens, okos állat(igen, állatok vagyunk), de nagy létszámban átalakul birkává! Kezelni kell, különben hülyeség keletkezik. Kezelték is elég sokáig, ám egyre többen akartak egy szeletet a hatalomból, és egyre többen kezdtek beleszólni, hogy mivan...mostanra odáig jutottunk, hogy mindenkinek mindenféle jogai vannak, mindenki másképp gondolja, mindenki fél, mindenki lázad, nincs egyetértés, nincs összetartás, túl sok a változó az egyenletben. Egy jó vezér mindenképpen kell. Na nem olyan mint Sztalin, vagy Pol Pot, és társaik, hanem egy karizmatikus, hazafi, akinek van esze a dolgokhoz. Egy mindenkiért, mindenki egyért..! Nevezhetjük diktátornak. Vagy nagy vezérnek! Vagy akarminek. Közös lónak mindig túrós a háta...így nem lesz rend..!
Egy apuka történetét olvashatjátok ennek apropóján született a mai bejegyzésem... kisiskolás gyerekek készítettek előadásokat, különböző foglalkozásokról, és jött egy kissrác, katonai egyenruhában, és a mikrofon elé állt:
Miután elült a zsivaj a fiú maga elé emelte a mikrofont, és elkezdte monológját: „Nagyon szegény családból származom. Azt hiszem, ezt tudnia kell mindenkinek. Apám még kicsi koromban elhagyott engem. A hadsereg lett az otthonom. Mosogatni vettek fel a konyhára, fazekakat súrolni. Sokszor megvertek. És tessék, most itt vagyok! Én vagyok Dumbia elnöke! Én egy olyan államot valósítottam meg, ahol a kormány nem a szavak, hanem a tettek kormánya. Iskolákat, utakat és házakat építettem…
Bár tábornoki egyenruha van rajtam, de higgyétek el ugyanolyan ember vagyok, mint ti. Tudom, hogy kik vagytok, és mindent, amik vagytok. Én vagyok ti. Kérdezzétek meg a katonáimat. Soha nem nyúltam az ételhez, míg a katonáim nem ettek. És ez mindig így volt Dumbiában. Együtt építjük ki a civilizációnkat, együtt tesszük jobbá ezt az országot. És erősebbé. És szabaddá. Független nemzet vagyunk, békében élünk, gazdasági hatalomként. Hatalomként!
Sokszor féltem. Voltak, akik nem akartak erős, egységes nemzetet. De nem szabad kimutatni a félelmet. Az olyan ember, aki kimutatja a félelmét gyenge és rabszolga. Ugyanakkor, ha valaki fél a haláltól az azt jelenti, hogy érdemes volt élnie és folytatni életét.
De miért akartok megölni? Amiatt a részeg, szerencsétlen alak miatt? De hiszen Dumbia szeret engem, mert hűséges és igazságos vagyok. Persze néhány embert félre kellett tennem az útból. Azok az emberek piócák! A tehenet ugyan fejik, de etetni nem akarják. Az ilyen emberekre nincs szüksége Dumbiának. Dumbiának rám van szüksége! Én vagyok Dumbia elnöke! Nagy ember vagyok, akitől félnek, akit tisztelnek, akit szeretnek. Ez az én feladatom, ez az, amit nekem tennem kell. Ez az én foglalkozásom…”*
A fiú monológja után síri csend támadt. Ólomlábakon járt az idő mindaddig, mígnem a tanárnő elkezdett tapsolni. Megtört a csend. A döbbenet után tapsvihar következett. Senki nem gondolta volna, hogy egy kisiskolás ilyen beleéléssel tud leírni és elmesélni valamit.
Még tartott a taps, amikor bekövetkezett az az esemény, ami felnyitotta mindannyiunk szemét. Bár a fiú egy ideje már elhagyta a színpadot, valamiért mégis visszasétált, beállt a mikrofonállvány elé ugyanabba a pozícióba, ahogy korábban állt ott. A taps elült, a fiú szólásra nyitotta a száját. Nem beszélt sokat, mindössze egy mondatot mondott, de mégis bölcsebben szólt, mint ahogy azt évei alapján sejthettük volna. És ekkor döbbentem rá naivságomra és arra, hogy engem soha nem érdekelt, hogy ki mozgatja a világot, hogy ki van a háttérben.
Az az egy mondat csupán ennyi volt: „Gratulálok, most tapsoltak meg egy diktátort!” –majd lesétált a színpadról.
Nos?
Egy apuka történetét olvashatjátok ennek apropóján született a mai bejegyzésem... kisiskolás gyerekek készítettek előadásokat, különböző foglalkozásokról, és jött egy kissrác, katonai egyenruhában, és a mikrofon elé állt:
Miután elült a zsivaj a fiú maga elé emelte a mikrofont, és elkezdte monológját: „Nagyon szegény családból származom. Azt hiszem, ezt tudnia kell mindenkinek. Apám még kicsi koromban elhagyott engem. A hadsereg lett az otthonom. Mosogatni vettek fel a konyhára, fazekakat súrolni. Sokszor megvertek. És tessék, most itt vagyok! Én vagyok Dumbia elnöke! Én egy olyan államot valósítottam meg, ahol a kormány nem a szavak, hanem a tettek kormánya. Iskolákat, utakat és házakat építettem…
Bár tábornoki egyenruha van rajtam, de higgyétek el ugyanolyan ember vagyok, mint ti. Tudom, hogy kik vagytok, és mindent, amik vagytok. Én vagyok ti. Kérdezzétek meg a katonáimat. Soha nem nyúltam az ételhez, míg a katonáim nem ettek. És ez mindig így volt Dumbiában. Együtt építjük ki a civilizációnkat, együtt tesszük jobbá ezt az országot. És erősebbé. És szabaddá. Független nemzet vagyunk, békében élünk, gazdasági hatalomként. Hatalomként!
Sokszor féltem. Voltak, akik nem akartak erős, egységes nemzetet. De nem szabad kimutatni a félelmet. Az olyan ember, aki kimutatja a félelmét gyenge és rabszolga. Ugyanakkor, ha valaki fél a haláltól az azt jelenti, hogy érdemes volt élnie és folytatni életét.
De miért akartok megölni? Amiatt a részeg, szerencsétlen alak miatt? De hiszen Dumbia szeret engem, mert hűséges és igazságos vagyok. Persze néhány embert félre kellett tennem az útból. Azok az emberek piócák! A tehenet ugyan fejik, de etetni nem akarják. Az ilyen emberekre nincs szüksége Dumbiának. Dumbiának rám van szüksége! Én vagyok Dumbia elnöke! Nagy ember vagyok, akitől félnek, akit tisztelnek, akit szeretnek. Ez az én feladatom, ez az, amit nekem tennem kell. Ez az én foglalkozásom…”*
A fiú monológja után síri csend támadt. Ólomlábakon járt az idő mindaddig, mígnem a tanárnő elkezdett tapsolni. Megtört a csend. A döbbenet után tapsvihar következett. Senki nem gondolta volna, hogy egy kisiskolás ilyen beleéléssel tud leírni és elmesélni valamit.
Még tartott a taps, amikor bekövetkezett az az esemény, ami felnyitotta mindannyiunk szemét. Bár a fiú egy ideje már elhagyta a színpadot, valamiért mégis visszasétált, beállt a mikrofonállvány elé ugyanabba a pozícióba, ahogy korábban állt ott. A taps elült, a fiú szólásra nyitotta a száját. Nem beszélt sokat, mindössze egy mondatot mondott, de mégis bölcsebben szólt, mint ahogy azt évei alapján sejthettük volna. És ekkor döbbentem rá naivságomra és arra, hogy engem soha nem érdekelt, hogy ki mozgatja a világot, hogy ki van a háttérben.
Az az egy mondat csupán ennyi volt: „Gratulálok, most tapsoltak meg egy diktátort!” –majd lesétált a színpadról.
Nos?
