Tudom, soxor van, hogy más tollával ékeskedem, azaz, más írásait nyomatom postba, de vannak olyan esetek, amikor olyan jó írással találkozom, hogy úgy, ahogy van, megosztom. Biztos volt már olyan, hogy valaki már egy, általa ismert írással találkozott a blogomban. Remélem, azért nem bánjátok. Igyexem olyanokat választani, amit tényleg érdemes elolvasni. Remélem Ti is így gondoljátok. Bár nem árasztotok el kommentekkel, a statból látom, hogy nem magamnak írok :)
Éppen ezért gondolom, hogy most egy igazán fontos dologról elmélkednék, ha már egy ember elgondolkodik rajta, talán magáévá is teszi, akkor már megérte. Persze, biztos sokan lesznek, akik legyintenek, talán el sem olvassák végig. Nos, ezeket én bizony lex@rom... :)
Manapság egyre többet hallani a globális felmelegedésről. Sokan vitatják, hogy az emberiségnek egyáltalán van-e hozzás köze, mérmint lehet, hogy csak a 'szokásos' éghajlatváltozás, ami bizonyos időközönként megtörtént a múltban, és lehet, hogy éppen a következőt éljük meg.
A globális felmelegedés sokkal összetettebb probléma, mint elsőre hangzik. Nem csak arról van szó, hogy enyhébbek a telek, és megrohadunk nyáron. Sokkal több ennél. Mivel olvadnak a jégsapkák, felhigul az óceán vize, mely megzavarja az áramlatokat, sőt, akár le is állíthatja, ami a következő jégkorszak eljövetelét valószínüsíti. Ha csak egy fokkal is megnő az átlaghőmérséklet, akkor - mindenki tudja fizikából - nő az óceánok térfogata, kb. 1%-kal. Ez nem tűik soknak, mondjuk egy pohár víz esetében, de több milliárd pohár víznél már jelentős. Arról nem is beszeélve, hogy az óceánok átlagos mélysége 3-4000 méter, így a legkisebb változás is óriási hatással van a hatalmas víztömegre. Rengeteg növény, és állatfaj rendkívül érzékeny a legkisebb változásokra is. De ha ez senkit nem érdekelne, több millió ember él tengerpartokon, illetve a tengerszint alatti településeken. Belátható időn belül kopoltyút kell növeszteniük, ha élni akarnak, vagy beljebb kell húzódni. Ami persze újabb problémákat vet fel...
A folyókat tápláló gleccserek elolvadásával milliárdok maradnak ivóvíz nélkül. Óriási vándorlások lesznek, harc az ivóvízért. Az ózonréteg elvékonyodásával egyre károsabb lesz a napsugár. Ezek valós problémák. Nem én találtam ki. Annyira valós, hogy egyre több tudós foglalkozik vele, sőt, válságstábokat állítottak fel.
Ám ami a legfontosabb, egy bizonyos szint után a folyamat öngerjesztővé válik. Ahonnan nincs visszaút. Jelenleg 0,8 foknál járunk. Óvatos becslések szerint, kb. 10 évünk van arra, hogy olyan szinten lelassítsuk a folyamatot, hogy még visszafordítható legyen. Elméletileg. Senki nem tudja, hogyan lehetséges, hogy egyáltalán lehetséges-e, de ha igen, az még a 2 fok előtt meg kell tenni. 10 év. Utána nincs megállás...100 éven belül úgy fog kinézni a bolygónk, mint a Mars (kis túlzással). Teljesen megváltozik az élet. sokáig lehetne folytani...nagyon messze vezetne, és bonyolult szövevénnyé alakulna...
Ezzel párhuzamosan, vannak emberek, akik azt kutatják, hogyan lehetne meghosszabbítani az életet, és még messzebb mennek...kutatják az örök élet titkát. Ez is teljesen komoly, feltételezések szerint 15-20 ével belül már latható lesz az alagút vége. A programozható ember. A programozható agy, a gének, ésatöbbi.
Valahogy ez a két dolog nálam nem klappol. Egyfelől belátható időn belül elpőusztítjuk saját magunkat,a bolygónkat, az otthonunkat, másfelől, szintén belátható időn belül meglesz a halál 'ellenszere'. De kell ez nekünk? Most komolyan. Oké, senki nem akar megöregedni, és meghalni, de lássuk be, hogy tulajdonképpen ez ad értelmet az életnek. Megaztán, már így is vagyunk éppen elegen...mi lenne, ha senki nem halna meg? Mindenki fiatal maradna...meg gyorsabb lenne az önpusztítás..egyre kisebb helyen lennénk, egyre többen...nem lesz ez így jó szerintem.
Vajon a tudósok erre nem jöttek rá? Vagy szokás szerint, majd akkor agyalnak a megoldáson, ha már itt a baj? Végülis, ha tudos lennék, én is eredményeket akarnék. Annyi minden történt már az elmúlt 100-150 évben, mi jön még? Mi lenne, ha nem pusztítanánk el egymást? Hova fejlődheténk. Vagy ez a csúcs? És aztán majd minden kezdődik elölről?
Két gondolat között ajánlom figyelmedbe ezt az írást:
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós ékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges.
Éppen ezért gondolom, hogy most egy igazán fontos dologról elmélkednék, ha már egy ember elgondolkodik rajta, talán magáévá is teszi, akkor már megérte. Persze, biztos sokan lesznek, akik legyintenek, talán el sem olvassák végig. Nos, ezeket én bizony lex@rom... :)
Manapság egyre többet hallani a globális felmelegedésről. Sokan vitatják, hogy az emberiségnek egyáltalán van-e hozzás köze, mérmint lehet, hogy csak a 'szokásos' éghajlatváltozás, ami bizonyos időközönként megtörtént a múltban, és lehet, hogy éppen a következőt éljük meg.
A globális felmelegedés sokkal összetettebb probléma, mint elsőre hangzik. Nem csak arról van szó, hogy enyhébbek a telek, és megrohadunk nyáron. Sokkal több ennél. Mivel olvadnak a jégsapkák, felhigul az óceán vize, mely megzavarja az áramlatokat, sőt, akár le is állíthatja, ami a következő jégkorszak eljövetelét valószínüsíti. Ha csak egy fokkal is megnő az átlaghőmérséklet, akkor - mindenki tudja fizikából - nő az óceánok térfogata, kb. 1%-kal. Ez nem tűik soknak, mondjuk egy pohár víz esetében, de több milliárd pohár víznél már jelentős. Arról nem is beszeélve, hogy az óceánok átlagos mélysége 3-4000 méter, így a legkisebb változás is óriási hatással van a hatalmas víztömegre. Rengeteg növény, és állatfaj rendkívül érzékeny a legkisebb változásokra is. De ha ez senkit nem érdekelne, több millió ember él tengerpartokon, illetve a tengerszint alatti településeken. Belátható időn belül kopoltyút kell növeszteniük, ha élni akarnak, vagy beljebb kell húzódni. Ami persze újabb problémákat vet fel...
A folyókat tápláló gleccserek elolvadásával milliárdok maradnak ivóvíz nélkül. Óriási vándorlások lesznek, harc az ivóvízért. Az ózonréteg elvékonyodásával egyre károsabb lesz a napsugár. Ezek valós problémák. Nem én találtam ki. Annyira valós, hogy egyre több tudós foglalkozik vele, sőt, válságstábokat állítottak fel.
Ám ami a legfontosabb, egy bizonyos szint után a folyamat öngerjesztővé válik. Ahonnan nincs visszaút. Jelenleg 0,8 foknál járunk. Óvatos becslések szerint, kb. 10 évünk van arra, hogy olyan szinten lelassítsuk a folyamatot, hogy még visszafordítható legyen. Elméletileg. Senki nem tudja, hogyan lehetséges, hogy egyáltalán lehetséges-e, de ha igen, az még a 2 fok előtt meg kell tenni. 10 év. Utána nincs megállás...100 éven belül úgy fog kinézni a bolygónk, mint a Mars (kis túlzással). Teljesen megváltozik az élet. sokáig lehetne folytani...nagyon messze vezetne, és bonyolult szövevénnyé alakulna...
Ezzel párhuzamosan, vannak emberek, akik azt kutatják, hogyan lehetne meghosszabbítani az életet, és még messzebb mennek...kutatják az örök élet titkát. Ez is teljesen komoly, feltételezések szerint 15-20 ével belül már latható lesz az alagút vége. A programozható ember. A programozható agy, a gének, ésatöbbi.
Valahogy ez a két dolog nálam nem klappol. Egyfelől belátható időn belül elpőusztítjuk saját magunkat,a bolygónkat, az otthonunkat, másfelől, szintén belátható időn belül meglesz a halál 'ellenszere'. De kell ez nekünk? Most komolyan. Oké, senki nem akar megöregedni, és meghalni, de lássuk be, hogy tulajdonképpen ez ad értelmet az életnek. Megaztán, már így is vagyunk éppen elegen...mi lenne, ha senki nem halna meg? Mindenki fiatal maradna...meg gyorsabb lenne az önpusztítás..egyre kisebb helyen lennénk, egyre többen...nem lesz ez így jó szerintem.
Vajon a tudósok erre nem jöttek rá? Vagy szokás szerint, majd akkor agyalnak a megoldáson, ha már itt a baj? Végülis, ha tudos lennék, én is eredményeket akarnék. Annyi minden történt már az elmúlt 100-150 évben, mi jön még? Mi lenne, ha nem pusztítanánk el egymást? Hova fejlődheténk. Vagy ez a csúcs? És aztán majd minden kezdődik elölről?
Két gondolat között ajánlom figyelmedbe ezt az írást:
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós ékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges.
