Mindig azt mondták, hogy tanuljak, mert akkor majd később jobb lesz. Tanuljak, hogy ne kelljen nyáron negyven fokban betont törni csákánnyal. Magamnak tanulok...
Kevés gyerek érti meg. Én sem értettem. Meg is lett a böjtje. De nem ebbe az irányba akarok elmenni.
Azt tapasztalom, hogy kétféleképpen lehet boldogulni az életben. Egyik, hogy valaki piszok nagy mázlista, és minden bejön neki, és egy nagy életművész. Nyilván neki is lehetnek gyengébb napjai, de alapvetően azért jól elvan. A másik lehetőség, a kemény munka.
Nos, én nem vagyok szerencsés úgy érzem. Nem hullottak az ölembe a dolgok, és általában sikerült szarba tenyerelnem. Úgy szokott lenni, ha sikerül egy fokot lépnem felfelé azon a bizonyos létrán, utána kettőt esek vissza. Ennek nyilván az az oka, hogy nem dolgozok elég keményen, nem vagyok elég kitartó. Ezeket a hibáimat elismerem. Ja! Én vagyok a világ leglustább embere. Néha még pislogni is lusta vagyok. Persze, ha úgy érzem, hogy érdemes, akkor tudok küzdeni. Viszont, ha úgy látom, hogy valaminek nem lesz azonnal eredménye, rögtön feladom.
Kérdem én: mi értelme majdnem az egész életemet azzal tölteni, hogy majd egyszer jó lesz? Mindig a jövőnkkel foglalkozunk, de mi van a jelennel? Hajtunk, mint az állat, aztán egy nap arra ébredünk, hogy megöregedtünk. Lehet, hogy rosszul csinálok valamit, de én szeretném élvezni az életet. Hogy lehet úgy csinálni, hogy élvezem is az életet, és hajtok is, hogy azért legyen valami öregségemre.
Nyugit akarok. Nem akarok harcolni. Békében néznénk, ahogy a szél fújja a fákat, kacsák úsznak a tavon, és senki nem ideges......